Az ember nem is tudja, hogy nevessen vagy sírjon azon a sivalkodáson, amit azért csap a magyar írástudók liberálisként aposztrofált része, mert hogy Magyarország Kínához közeledik, s Orbán nem átallotta laudálni a találkozót, és a nyomán körvonalazódó szorosabb magyar-kínai kapcsolatokat. Ezer sebből vérzik ez a képmutató sopánkodás, különösen az a része, ami valamiféle európai értékek védelmére hivatkozik.
Először is egyszerűen nem léteznek azok az európai értékek, amelyekre hivatkoznak a siránkozók. Az elmúlt években Magyarország olyan leckéket kapott az úgynevezett európai értékekből, hogy attól kódult. Soroljam? Benes dekrétumok, szlovák nyelvtörvény, Slota kardcsörtetése, Malina Hedvig kanosszája, a magyar többségű megyék szétszabdalása Romániában, a köztársasági elnökünk feltartóztatása a szlovák határon, vagy a 2006 őszi magyarországi rendőri attrocitások és a magyar költségvetés meghamisítása – hogy csak a magyarságot direktben érintő jelenségeket említsem, amelyeknél Európának esze ágában nem volt védeni bármilyen európai értékeket. De mondhatnám a cigány bevándorlás francia és olasz kezelését, az izraeli apartheid állam ajnározását, a hazug indokokra épített iraki, afganisztáni és líbiai katonai kalandokat, amelyekben megint csak nehéz felfedezni az európai értékeket.
Ha mást nem is, annyit megtanulhattunk az elmúlt években, hogy európai értékek helyett csupán európai érdekek vannak. És Európa bármikor hajlandó feláldozni az értékeit az érdekei oltárán. Valaha szabad világnak hívtuk a vasfüggönyön innen a fejlett nyugatot. 20 év alatt kiderült, hogy a szabad világból nekünk csupán annyi juthat, amennyit a globalizáció által elszabadított kapzsiságú gazdasági érdekcsoportok és a fizetési listájukon szereplő kül- és belföldi politikusok engednek.
Tehát Kína. Nem mondom, hogy örömteli, hogy Magyarország nem talált se Európában, se a tengeren túl megfelelő szövetségest. Aki nem érti, hogy miért kell Magyarországnak egy erős szövetséges, annak javaslom, tanulmányozza a román külpolitika elmúlt 100 évét. Hogy mennyire tudták vinni csak azzal, hogy elszegődtek francia érdekszférának. Házon belül még ma is azt csinálnak, amit akarnak és Európának esze ágában sincs beleszólni a román belpolitikába. És a román politika olyan jól építette ezeket a kapcsolatokat, hogy sem az I., sem a II. világháborús román árulás nem járt következményekkel: Erdély ma is övék. Szóval van mit tanulnunk tőlük.
Ezzel szemben mi a helyzet Magyarországon? Mióta nem balliberális kormány viszi a boltot, hetente legalább egyszer példátlanul súlyosan megsértünk valamilyen európai értéket. Lehet, hogy gumibotoztatni és lövetni kellene az olykor előkerülő „egymillió” balliberális tüntetőt, mivel a tapasztalatok az mutatják, azzal talán nem sértenénk európai értékeket.
Európa balliberálisai úgy ordítanak Magyarországgal, mintha valamiféle joguk lenne bármit is számon kérni rajtunk (nincs joguk), európai szövetségeseink és partnereink meg – mi tagadást – ímmel-ámmal, rendkívül lagymatagon állnak ki mellettünk. A felületes szemlélők és persze a balliberális média azt mondja, hogy hát kérem ez azért van, mert itten az európai értékek meg van sérülve.
Én meg azt mondom, hogy fenéket: megint csupán az európai érdekek. Hogy egész Európának és persze az USA-nak is oldalfüggetlenül lényegesen kellemesebb partner a kívánságaikat stréber alázattal teljesítő balliberális, ex-kommunista politikai érdekcsoport, mint egy olyan, amelyik nem hajlandó néhány vigyorgós, vállveregetős fotóért, olcsó legitimáló gesztusért eladni az anyját és a hazáját. Mert hogy ezért és nem másért kedvelik a mi kommunistáinkat nyugaton. Senki, de senki nem olyan szervilis, mint az a kommunista funkcionárius, aki minden lelkiismeret-furdalás és gátlás nélkül nyújtja át ezüsttálcán a hazáját (pontosabban: a lakhelyéül szolgáló országot) és a benne élők életét csak azért, hogy ne kelljen szembenéznie a korábbi hazaárulása bűnével és következményeivel, illetve megőrizhesse az érdemtelenül szerzett, összelopott vagyonát és egzisztenciáját.
20 éve kell szembesülnünk azzal, hogy a Nyugat, miután legyőzte a gonosz birodalmát, gyakorlatilag azonnal a keblére ölelte annak működtetőit – mert azokat sokkal könnyebb sakkban tartani, mint a mindenféle idealista nemnormálist, aki szabadságot, meg önrendelkezést, meg európai emberhez méltó környezetet meg életszínvonalat akar, és nem hajlandó felfogni, hogy a hazája a szabad világ irányából nézve csupán egy nyugat-ázsiai piac, ahol még klasszul el lehet sütni a fejlett világban már eladhatatlan hulladék termékeket, eljárásokat és eszméket.
Hogy hányszor árult el minket Európa és az Egyesült Államok? Nem egyszerű számon tartani. Csak a főbb mérföldkövek: Trianon, Jalta, Párizs, 1956, 1989, 2006, 2011. Ehhez az Európához, ehhez az Egyesült Államokhoz, ehhez a „kultúrához” kellene nekünk lojálisnak lenni? Amelyik a végtelen kapzsiság és haszonlesés játszóterévé tette a világot a pénzpiacok eszement liberalizálásával? Amelyik ezzel a dobásával - mintegy globalizációs mellékhatásként - tönkre is tette a bolygónkat? Ezt a beteg, hazug, identitászavaros világot kellene nekünk követnünk? Nem hiszem.
Persze nekünk magyaroknak Kína sem hoz megváltást, ott sem fenékig tejfel minden, és Kínának is lesznek elvárásai, amit teljesítenünk kell. De ha csak annyit elérünk, hogy mind Európa, mind az USA felfogja, hogy egyszerűen elfogadhatatlan, hogy ilyen pofátlanul a magyarokra akarják erőltetni a korábbi kommunista hazaárulóikat, már megérte.
