HTML

Így jártál...

"Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban." Mahatma Gandhi

Friss topikok

Linkblog

Mint a durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát

2013.08.24. 19:06 Exe Géza

Valahogy úgy alakult, hogy az István a király rockopera Alföldi-féle feldolgozásáról az 1977-ben készült „Hölgyem, Isten áldja!” című film jutott az eszembe. Neil Simon darabjának főhősét, a bolondos, de a színészmesterség iránt végtelen, elkötelezett alázattal viseltető Elliot Garfieldet a zseniális Richard Dreyfuss alakította, aki a szerepformálásért végül Oscar-díjat kapott – teljesen megérdemelten.

Hogy miért pont ez a film jutott eszembe?
Elmondom azoknak, akik esetleg nem ismerik a sztorit.

A Richard Dreyfuss által alakított színészt felkérik a világirodalom egyik legizgalmasabb és legnagyszerűbb negatív hősének, III. Richárdnak a szerepére. Bizony, III.Richárdot eljátszani igazi színészálom. Ám a darab rendezője nem érzi eléggé „aktuálisnak” a shakespeare-i darabot, ezért úgy gondolja, neki feltétlenül hozzá kell nyúlnia a több mint 400 év próbáját kiállt eredeti Richárd karakterhez és megszüli azt az újszerű, modern rendezői koncepciót, hogy III.Richárd tulajdonképpen homoszexuális és/vagy transszexuális (is) volt a féktelen hatalomvágya és gátlástalansága mellett.

Így Elliot Garfieldnek élete szerepét affektálva és homoszexuális manírokat hajigáva kell eljátszania a színpadon. És amikor véget ér az előadás és a döbbent közönségből csak néhányan maradtak meg, a szemlátomást retardált rendező a saját szerencsétlen édesanyjából próbál meg kifacsarni valami elismerésfélét:
- Mondd a szemembe, de őszintén: igazán tetszett? Egészen igazán?
- Nézd… nagyon… nagyon érdekes volt…
- Istenem! Tetszett neki! Halljátok? Az anyámnak tetszett! Az anyámnak tetszett!

Richard Dreyfuss pedig üldögél az öltözőjében és sír. Siratja élete nagy szerepét, siratja Shakespeare klasszikus és örök gazemberét, az igazi Richárdot. Mert sajnos egy konkrétan agyalágyult barom rendezésében volt kénytelen a világ egyik legjobb darabjának legjobb szerepében megbukni.

Hát valahogy így jártunk mi is az Alföldi-féle István a királlyal. S hogy mi a történet tanulsága? Csak annyi, hogy az újdonság, a formabontás, az átértelmezés önmagában nem képvisel semmiféle minőséget. Pláne, ha az „új” és „formabontó” ötleteket már rég elsütötték mások. Épp ezért a minőségi munkához kegyetlenül becsületesnek kell lenni. És hitelesnek is. Szakmailag és intellektuálisan is. Mert az szakmailag nem hiteles munka, ha egy rockoperában a szereplők nem tudnak tisztán énekelni. Az meg intellektuálisan hiteltelen, hogy egy trónra törő hadúr hisztérikusan zokogva magyarázza a lányának, hogy miért kell neki háborúznia. Ha ez a megoldás lett volna hivatott bemutatni Koppány vívódását, akkor ez formanyelvi értelemben sikerült olyan primitívre, amit még az igényesebb amatőr színjátszók se engednek meg maguknak.

Az ilyen és ehhez hasonló baklövések mutatják, hogy szakmai alázat nélkül nem alkotó, nem művész, csupán egy felfuvalkodott, sznob majom az ember, akinek ha elveszik a játékát, durcás kisgyerekké válik, és úgy áll bosszút a nagyokon, hogy belefingik a nulláslisztbe.

Hát ennyi. Lapozhatunk.

Szólj hozzá!

Címkék: Alföldi István a király

A bejegyzés trackback címe:

https://igyjartal.blog.hu/api/trackback/id/tr295475133

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.