Baj van a „liberálisokkal”.
Pontosabban bajok sora van a „liberálisokkal”.
Mindjárt az egyik legnagyobb baj, hogy a „liberálisok” szigorúan idézőjelbe téve liberálisok Magyarországon. Ha számítana bármit, hogy a megnevezés és a tartalom fedésben álljon, akkor azt kellene mondanunk, hogy ez egy szélsőbalos, kommunista vagy anarchista eredetű, a rendszerváltáskor globalistává modernizált, jellemzően krónikus identitászavarban szenvedő, és ez elől jobbára elegánsnak tévedett cinizmusba menekülő szubkultúra.
De ez a leírás – bármennyire is stimmel – nem annyira frappáns és vonzó, mint a „liberális”, ami a felsorolt, olykor szánalmas, olykor ellenszenves tulajdonságok helyett valamiféle szabadságközpontú világnézetet sugall a politikai marketingben még járatlan és ezért bepalizható, jobbára fiatal közönségnek.
A másik nagyon nagy baj, hogy a „liberálisok” ma már nem kormányzó erők Magyarországon. Mi több, még ütőképes politikai képviseletük sincs a magyar parlamentben. Sőt, mi több, még a parlamenten kívüli sem. Hát most mi legyen? Az SZDSZ megérdemelt pusztulásával nem szűnt meg a 40+20 év alatt kialakított „liberális” szubkultúra és intézményrendszer: az olajozottan együttműködő, önmenedzselő hálózat, amely a „liberális” hegemóniát hivatott biztosítani a tömegkommunikáció, a kultúra, a társadalomtudományok és a gazdaság különböző területein. Aki mélyebben belenéz, elképesztően fejlett és összetett vertikumot talál. Különböző intézetek, „civil” szervezetek, alapítványok, műhelyek, irodák, kiadók, oktatási intézmények, szakmai rendezvények és díjak, közvélemény kutatók és persze sajtóorgánumok hálózatát, ami eddig kiválóan menedzselte a szubkultúra tagjait.
A csoporton belül lévők egymást kérik fel, egymást alkalmazzák, idézik, vitatják, méltatják, fényezik és díjazzák. Így keletkeznek a Budapesten világhírű „liberális” csúcsértelmiségiek. Ami pedig a csoporton kívül van, arról nem esik szó, mert amiről nem esik szó, az nincs. Így válik a szubkultúra egy-egy „szakma” kizárólagos képviselőjévé, mindenki más a legjobb esetben is csak a zárt, elit „liberális” klubon kívül egerésző amatőr lehet. Ez az elfogadhatatlanul pocsék, kirekesztő felfogás nyilvánult meg nemrég a sok évvel ezelőtt B-listára tett Dörnerrel szemben is, amikor ugyebár „az egész szakma” felemelte a szavát, mert színházat kapott. Aki meg nem emelte fel a szavát, nem írt alá, nem akciózott, nem nyilasozott, az meg ugye nem a „szakma” része.
Tehát visszatérve: az SZDSZ bukásával nem szűnt meg a „liberális” intézményrendszer és nem szűntek meg a „liberális” szubkultúra célkitűzései sem. Nem szűnt meg az a gondolkodásmód, világkép és az a magatartás sem, ami 20 év után gyakorlatilag konszenzusos közutálat tárgyává tették a magyarországi „liberálisokat” és az őket képviselő politikai erőt, az SZDSZ-t. És máris megállapíthatjuk, hogy a harmadik nagyon nagy baj az a „liberálisokkal”, hogy sosem tanulnak.
Ez a csoport sok-sok évvel ezelőtt (még jócskán a rendszerváltás előtt) kinevezte önmagát a progresszió és a modernitás élcsapatának, ami nem áthallás, hanem egyenes ágon örökölt rögeszme. Ebben az önjelölt és önmaga által hitelesített minőségében akart és akar ma is kötelező érvényű normákat, mércéket és szabályokat meghatározni az egész társadalom számára. Felhatalmazás nélkül, kéretlenül. S amikor éppen nem azzal foglalkoznak, hogy megmondják, kinek mikor hogy kell gondolkodnia ahhoz, hogy elnyerje a „liberálisok” és ez által a nagyvilág rokonszenvét, akkor megpróbálják marginalizálni, ellehetetleníteni vagy akár el is taposni azokat, akik a csoport hittételeivel szemben akarnak gondolkodni, alkotni, létezni vagy akár csak kérdezni. Nyugodtan mondhatom, ha lenne még inkvizíció, csakis „liberálisokat” alkalmaznának. Nézzük meg például a „liberális” csúcsentellektüel Tóta W. Árpádot, milyen eleganciával vette az akadályt, amikor 2007-ben a Média Hungary egy szekció beszélgetésén face-to-face vitába bonyolódott.
Tehát mi legyen velük? Mi legyen ezzel a pukkancs élcsapattal, ami mögé semmiképp nem akar odaállni a magyar társadalom. Hiába próbálják magukat valamiféle többségi vélemény szószólójának beállítani, hiába nevezik magukat pár tízezren millának (egymilliónak), ez sajnos ugyanolyan görcsös erőlködés, mint amikor mozgalmár szellemi elődeik egykor bolseviknak (többségnek) nevezték magukat úgy, hogy egyébként soha nem voltak többségben.
Mindazonáltal zajlanak a performanszok, dübörög a Facebook, izzanak a vonalak bel- és külföldön egyaránt, hogy aztán belföldről tollba mondott külföldi újságcikkekkel bizonyítsák, hogy mennyire szalonképtelen a világban a mai, nem balliberális vezetésű Magyarország. Se lebecsülni, se túlbecsülni nem kell azt a szándékos kártételt, amivel „liberálisaink” bosszút próbálnak állni Magyarországon, mert elküldte őket a hatalom közeléből. Volt már ilyen: a 1919-es események után nyugatra menekült, akkor éppen „szociáldemokratának” nevezett kommunisták voltak ilyen lelkesek az ország nemzetközi lejáratásában. Tény, hogy a „liberálisok” a nemzetközi sajtókapcsolataik révén irgalmatlan rossz hírét tudják kelteni az országnak, aminek akár súlyos gazdasági következményei is lehetnek – különösen abban az idegbajos befektetői környezetben, amiben most mozog a világ. De az is tény, hogy ez a rossz hír, elsősorban a külföldi „liberális” körökben terjed, ami – bármennyire is szeretnék elhitetni velünk – nem egyenlő a Világgal. Ezekben körökben Magyarország eddig sem volt libling. A maximum goodwill, amit itt az elmúlt években elérhettünk, hogy mi vagyunk az az utolsó náci csatlós itt az Észak-Balkánon, akikről csak azért érdemes tudomást venni, mert „liberálisok” vannak hatalmon, akik verejtékes munkával próbálnak valamiféle kultúrát csepegtetni az itteni bőgatyás, pálinkavedelő tahókba. Ennyi. És ez nem túl sok. Éppen ezért nem is kell nagyon ambicionálni, a „liberális” elismeréseket.
Mert ilyenek nem lesznek.
De akkor mi legyen ezzel a „liberalizmussal”? Meg lehet próbálni humorral kezelni őket, valójában ez az egyik legjobb megoldás. A másik lehetőség, hogy ugyan tudomásul vesszük őket, de átlépünk rajtuk. Ez se rossz. Amikor az ember minden különösebb reakció nélkül továbblapoz. Tudom, ez nem mindig egyszerű, hiszen a reakció hiánya egyre durvább hisztériát és egyre durvább provokációkat eredményez. Például egy kertészákos-kategóriájú rasszista, gyűlöletkeltő szöveg mellett nehéz szó nélkül elmenni. Ilyenkor tényleg komoly dilemma, hogy mi a megfelelő reakció: visszaszólni, vagy szó nélkül tovább menni. Én azt gondolom, hogy csak akkor érdemes a „liberális” provokációkkal foglalkozni, ha büntetőjogi tényállást valósítanak meg. Akkor meg kell tenni a megfelelő jogi lépéseket, ezzel világossá kell tenni, hogy hol a provokáció határa.
Egyébként meg kutya ugat, karaván halad.
Ami nem megoldás, aminek egyszer és mindenkorra véget kell vetni, az az, hogy olyan kivételezett figyelemmel kezeljük őket mint eddig. Mert nem folytatódhat, ami az elmúlt 20 évben zajlott. Örvendetes jelek utalnak arra, hogy a kormányzó erők is úgy gondolják, egyszer s mindenkorra elég volt a „liberális” véleményterrorból. Elég abból, hogy vagy egyetértesz vagy náci vagy. Elég ebből a barbár, törzsi logikából. Elég abból, hogy azok tetszelegnek itt főállású toleránsként, akik a saját kis belterjes klubjukon kívüli világ semmilyen értékét nem tisztelik, mi több, előszeretettel tapossák a sárga agyagba mások értékrendjét és érzékenységét.
Egyszerűen semmi, se szakmai, se morális értelemben az ég egy világon semmi nem indokolja azt a gőgös fölényeskedést, amivel ezek az emberek a világot és benne a másként gondolkodókat szemlélik. „Liberálisaink” semmiben nem élenjárók és semmiben nem példamutatók. Nincs olyan kiemelkedő „liberális” teljesítmény, ami egy zseniális társaság bocsánatos hibájává szelidíthetné a „liberális” önteltséget.
Sajnos a „liberális” jobbára csak egy felfuvalkodott sznob hólyag.
Illetve mostanában inkább méregzsák.
(És persze tisztelet a kivételnek!)
Szóval én nem tudok jobbat, mint hogy kezeljük „liberálisainkat” a valós értéküknek és a valós súlyuknak megfelelő módon. Fordítsunk rájuk annyi figyelmet, amennyit megérdemelnek és amennyi jut (vagy marad) a diákok, a kismamák, a cigányság, a fogyatékkal élők, a 45 év feletti munkavállalók, és a nyugdíjasok után.
Zárásul, valamiért ide illőnek érzem ezt:
